Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Olvasni jó. Olvassatok minden nap!

GONDOLATOK A SZABADIDŐ HASZNOS ELTÖLTÉSÉRŐL

A szabadidő szabadsága

Sokszor hallottatok arról, hogy mivel hasznos eltöltenünk az időnket. Az is nagyon fontos, hogy legyen néhány olyan óránk, esetleg napunk, amikor boldogan, szabadon azt tehetjük, amihez éppen kedvünk van. Az sem olyan nagy baj, ha valaki pihen, lustálkodik. Csak az a kellemetlen, ha hosszú ideig nem tud mit csinálni, vagyis unatkozik.
Egy eset történt meg egyszer velem.

„Tibivel, Gabival és Norbival egy ízben a buszon találkoztam.
- Hol voltatok? – kérdeztem csak úgy szokásból.
- A horgászboltban – mondták lelkesen -, mert közeledik a szünidő, és fel kell készülni, hogy a hajnali horgászatokhoz mindenünk meglegyen.
- De csak nekik – szólt közbe lassan Norbert.
- Ugyan miért?
- Á, én nem megyek horgászni, csak nem tetszik gondolni, hogy én valami kis pici halért, esetleg még azért sem, olyan hajnali órán felkeljek?
Persze, gondoltam magamban, nem mindenki szereti a horgászatot.
- Csak elkísértem őket, mert úgy sincs mit csinálnom, legalább ezzel is elment két óra.
- S mit csinálsz, ha hazamégy?
- Én? – nevetett, - hát leülök és megnézek valami filmet a videón.
- Kaptál valami érdekességet, szépet?
- Nem, csak válogatok majd valamit az otthoniból, ha lesz hozzá hangulatom.
Közben hazaérkeztünk, és a buszmegállóban elváltunk.
Másnap az iskolában találkoztam Norbival.
- Nos, végül mivel töltötted a tegnap délutánt?
- Semmivel. Lefeküdtem aludni.
Nem szóltam semmit, csak kérdően néztem rá.
- A nővérem 19 éves, fodrászhoz ment, hogy szép frizurát csináltasson magának. Nem tudom ugyan minek, mert hazajön, lefekszik, és reggelre ugyanolyan kócos. A szüleim este hangversenyre mentek, valami Beethoven koncert volt. Nem értem minek, mikor otthon is meghallgathatták volna, mert mondták, hogy az a zenemű nekünk is megvan lemezen. Minek azért külön elmenni, ezt nem értem.
Átmentem a szobámba, hogy hátha történik ott valami, ami engem is érdekel. Robi a szomszéd fiú uszodába ment. Hívott engem is. Mondtam, nem megyek, mert azért, hogy két hosszat leússzak, azért kár odamenni.
Robi édesapja sakkozni hívott, de ilyenkor este én már nem tudok kitartóan figyelni, úgyhogy hazamentem és lefeküdtem.
- Még videót sem néztél?
- Az is a könyökömön jön ki. – S azzal unottan odébbállt a folyosón.
Szomorúan néztem utána. Kár, hogy ennyire nem érdekli semmi.”



Az unatkozás bizony rossz lelkiállapotba sodorja az embert: Olyan elkeseredetté válhat, hogy már az emberek társaságát is unni kezdi.
Igaz a szabadidővel sem könnyű bánni. Talán nem is az a legnehezebb, hogy mit csináljunk, hanem, hogy a sokféle lehetőségből kiválasszuk azt, ami akkor a leginkább érdekel. A pihenés feltöltheti az embert az aktív munkára is.
A legértékesebb időtöltés: ha másokért teszünk valamit.
„a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz”
- Te mivel töltöd legszívesebben az idődet? Mindenki azt végzi szívesen, amihez hajlamot, képességet, tehetséget érez magában. Ne feledd! A valódi szabadidő csak a jól végzett munka után következhet.

Az ember és kedves foglalatosságai


„A betűszomjam! Gyermekkoromban nagy bűnnek tartottam, mint gonosz kíváncsiságot. El is bújtam, a legképtelenebb rejtekhelyekre, ha valahonnan egy könyvre tettem szert. A mi otthonunkban a Szentek életén és a Biblián kívül más könyv nem volt. Bár akkor tudtam volna, hogy a Biblia érdekes olvasmány, nem kellett volna féltenem mostohámtól a kölcsönkapott könyveket. Ha nem talált a dolgom mellett, kiállt a küszöbre, dühvel, elnyújtott hangon kiabált: eléééégetem! Tudta, hogy elbújtam valahova olvasni. ... Mily dúsgazdagnak érzem magam, mióta háborítatlanul szabadon dúskálok kedves könyveim között.”
(Jászai Mari színésznő Emlékiratai)

A legszorosabb közösség, amelyhez tartozunk, ahonnan erőt merítünk: a család. A másik nagyon fontos közösség, ahol munkánkat szerencsés esetben a magunk örömére és mások hasznára végezzük: az a munkahelyünk. Mégis, ha életünk csak ennyiből állna, akkor nagyon szürke és egyhangú lenne. Szerencsére nem így van. Mindannyian más-más érzelmekkel, gondolatokkal, más-más érdeklődési körrel rendelkezünk, s azt igyekszünk valamilyen módon kielégíteni.
Természetes az, ha gyermekkorban sok minden érdekli az embert, ha nem alakul ki még egy bizonyos érdeklődési irány. Nagyon nagy szerencse, ha kedvenc időtöltésed egybeesik későbbi pályaválasztási szándékoddal. Rendkívül szerencsés dolog, ha az ember választott életpályája és kedvtelése megegyezik. Amikor az életpálya és az egyéni vonzalom találkozik, akkor hivatásról beszélünk.
Jó, ha az ember tisztában van önnön tehetségével, hajlamaival. Csontváry Kosztka Tivadar, az eredeti tehetségű festő így ír a saját tehetségéről és a tehetség mibenlétéről:


„Zseni lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott; ... aki a szabadba kívánkozott, s pille után futkosott, aki szerette az igazságot, magában soha nem unatkozott, aki a munkát szeretettel végzé – s gondolattal a jövőt keresé, aki szakított a jelennel s útrakelt a sejtelemmel, aki mindenütt és mindenben szívét használta a küzdelemben; aki pályát cserélt, visszavágyott az iskolába, keresett, kutatott a könyvtárakban, aki világhírű egyének hallatára féltékenyen ébredt öntudatra, aki mindenütt és mindenben kötelességtudó volt, kitartó, fáradhatatlanul buzgó, követelő gőgös nem volt önkorában – habár felsőbbséget érzett önmagában; aki határvonalakat látta, soha nem habozott, aki eredeti volt mindenütt és mindenben, független mindentől és mindenkivel szemben...”


De minden mesterség szakmai tudást is igényel, és a szakma csínját-bínját még annak is el kell sajátítania, aki kedvtelésből végez valamit.
Az egyik kislány szerint az olvasás a legkedvesebb időtöltés. Mások szerint a sport, megint mások szerint az állattartás vagy a barkácsolás. Én úgy gondolom, hogy a szabadidőt is akkor töltjük igazán jól, ha van valami kedvtelésünk.
Nagyon fontos, hogy azok a foglalatosságok, amelyekkel a szabadidőnket eltöltjük, szolgálják lelkünk gazdagodását és testünk felfrissülését.

A szórakozás


Nagyon örülünk mindannyian, amikor heti munkánk után szabadidőnk van. Amikor szórakozunk, akkor fontos, hogy valóban jól érezzük magunkat. Ne higgyétek azt, hogy ez egyszerű dolog. Mondok is két ellentétes példát.
Van gyerek, aki nem szeret komolyzenei hangversenyre járni. El tudjátok képzelni, hogy ő igazán jól érzi magát egy hangversenyen, ahol például Mozartot vagy Beethovent játszanak? De aki a komolyzenéért rajong, az bizonyára élvezettel hallgat végig egy rock-, jazz- vagy beatkoncertet is.
Úgy vélem, igazi szórakozást az jelent, ha jól megválogatjuk, hová megyünk el, hogy az időnket kellemesen töltsük.
Amikor persze még általános iskolás egy gyerek, az a jó, ha megismerkedik sokféle szórakozási lehetőséggel, hogy felnőtt korában jól tudjon válogatni, s majdan ő adjon példát a gyerekeinek. Azt is meg kell tanulni, hogy megfelelően öltözködjünk, alkalomhoz illően, egyéniségünkhöz és korunkhoz igazodva. De nemcsak az öltözködést, hanem a viselkedést is el kell lesnünk a felnőttektől.
A szórakozás a szabadidő hasznos felhasználásának egyik módja, amely az ember egyéni örömszerzését szolgálja. A szórakozás közben kipihenjük magunkat, és erőt is gyűjtünk a hétköznapokra.



= Lelki egészségtan: Értelmes élet / írta és összeállította Polinger Márta és Zsíros Lajosné. /Budapest/: Honffy Kiadó, 1992. p. 19-28




*******************************************************************

 

 

Andersen: A KIS GYUFAÁRUS LÁNY

 

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

   Móra Ferenc: Szépen szóló muzsika

 

   Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körtemuzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körtemuzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban. A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:
- No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Janó bácsinak? - No, adok neked egy körtemuzsikát. Szép volt a körtemuzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Janó bácsinak, hogy van már nekem körtemuzsikám otthon. - Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körtemuzsika ám, mint a többi! - motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körtemuzsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni? Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával ez az ezermester tót, de egészen úgy tillózott, mint a sárgarigó. - Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját. De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körtemuzsikának.
Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók; csikorgatni, mint a csíz. Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt: - Szép mucita! Fúadd méd, bátókám! De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz. - Úgy, úgy, öcsikém . borzolta föl a hajamat a homlokomon ., csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.
A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház. - Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon. Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat. Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár. Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körtemuzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg. - Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék. Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körtemuzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek. Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet. - Hát sajnálod tőle, fiacskám? - kérdezte szomorúan. - Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok. Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje. - No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét. - Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá. Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak. - Tudsz-e te így, híres körtemuzsikás? - mintha csak ezt csattogták volna. Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat. Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala. Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam. . A körtemuzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna. Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatództam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat. Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá. - Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körtemuzsikát. Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses.
Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét. Olyan fényesnek láttam, és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám: - Te jársz itt, fiam? Én már akkorra fölmarkoltam a körtemuzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!

Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak. Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körtemuzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani. - Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.
Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott. Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körtemuzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem. . Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle - szaladtam ki a temetőbe. Az istenkertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú. - Ide hallgass, testvérkém! Azzal belefújtam a körtemuzsikába, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körtemuzsika nem szólalt meg. Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.

 

Wass Albert: Zsoltár és trombitaszó (novella)


Ültem a kertben és hallgattam a tavaszi csöndet. Vasárnap volt. Pihentek az ekék és boronák, a falu útján lassú mozgású emberek jártak. Valami ünnepies békesség lebegett a dolgok fölött. Szinte tapintani lehetett, szagát érezni, mint régen, iskolás koromban, mikor a vasárnapoknak levendula és ódon templomszaguk volt.
   A vasárnapi nyugalom, a jól végzett heti munka nyugalma érzett a csöndben, mely a falu fölött s a kert fölött azon a délelőttön szétterpeszkedve lebegett, mint valami nagy, láthatatlan, tiszta felhő. Az ilyen tavaszi csönd a legcsodálatosabb valami. Egységes és tömör, mint maga a természet ébredő és követelő rendje. De ugyanakkor valósággal mozaikszerű: ezer, meg ezer apró hangból és színből tevődik, mozdulatból és mozdulatlanságból, az ember el se hinné, mennyi minden van együtt egy ilyen tavaszi csöndben.
   A délelőtti napfényben fürdő kert élénkzöld hallgatásán, mint apró kis kék selyemszalagok lebegtek csokorra kötve a rigók könnyű füttyei. A fülemüle szava széles tarka szivárványt húzott keresztül ezen a csöndön s a vadgalambok búgásai, mint apró lila tollak díszítették, akárcsak bokrok tövét az ibolyák. Valahol bégetett egy bárány s egy kakas kukorékolt s ez a két hang is könnyű volt, úszott és lebegett a békesség fölött.
   Ilyen volt az a csönd, amelyikben ültem a kerti padon, vasárnap. Istentisztelet ideje volt. Házunkba már begyűltek a falu magyarjai, topogva helyezkedtek el az ebédlőszobában. A hegyen át megérkezett gyalogszerrel a tiszteletes úr is, mint hosszú esztendők óta mindig.
   A rigófütty cifrázta kerti csöndben, ültem mozdulatlanul. Lentről a falu alatti rétről, ahol a leventék gyakorlatoztak, szaggatott trombitaszó szaladt föl vidám lábakon s úgy nyílott ki a vasárnapi falu fölött, mint valami játékos színű piros virág. Szinte táncoltak a hangok a kert fái közt, hetykén, legényesen. Aztán egyszerre csak meghallottam a zsoltárt, ahogy házunk nyitott ablakán kihullt s szétomlott a tavaszi napsütésben.
   „Te benned bíztunk eleitől fogva…”
  Szempillantás alatt összekeveredett a két hang a csönd nagy kék burája alatt, a zsoltár hangja, meg a trombitaszó. Különös keveredés volt, szinte zavartan hallgattam s egyszerre régi képek árnyéka vetődött az emlékezetemre.
   Igen, abban a pillanatban történt, mikor a zsoltár és a trombita hangjai összekeveredtek a fülemben. A hangok egyszerre mélységet nyitottak valahol és ebből a mélységből tisztán és világosan kibomlott a múltak képe és a múltakon keresztül szivárványosan átívelt az életünk is.
   Zsoltár és trombitaszó. Ez a két hang kísérte életünket végig, ameddig csak emlékezetem látott s azon túl is, ahogy tudásom a múltakat ismerte. Mindig csak ez a kettő: zsoltár és trombitaszó. Néha csak az egyik, néha csak a másik s olykor, nagyszerű, vagy borzongató pillanatokban, együtt a kettő.
   Ahogy ott a kerti padon ültem a két hang között s a nagy tavaszi csöndben: láttam magunkat, régi gyermekeket, ugyanabban a kertben, egy régi napon. A falun huszárok mentek ár, pompás lovakon, szólott a trombitájuk s mi, gyerekek nagyra tárt szemekkel csodáltuk őket. Csillogó kardját kötette apám is, pengett sarkantyúja a lépcső kövén, s a nagyszobában kis csoport magyar – vénasszonyok, vénemberek – lehajtott fejjel keresték az Istent, aki egyedül tudhatta a jövendőt. Nagyapám és nagyanyám is ott ültek közöttük könnyes szemmel, s míg mi a huszárokat csodáltuk: ők apám harcos útját ajánlották Isten figyelmébe, aki indult a hazát védeni. Reszketve és öregesen, tört hangokkal döcögött a zsoltár odabent s kint elnyelte hangját a nóta és a trombitaszó, mint ahogy a fegyverek józanító hideg csillogását is elfödte a sok-sok tavaszi virág.
   Dehogyis figyeltünk mi a zsoltárra akkor. A huszárokra meresztettük szemünket, apámban gyönyörködtünk, aki olyan volt közöttünk, mint a meséből kilépő királyfi, ahogy indul a hétfejű sárkány ellen virág és trombitaszó között.
   A mese elment, sokáig híre sem volt. Aztán hirtelen nagyon csúnya, ismeretlen mesévé változott, soha olyant nem hallottam addig. Nem a királyfiak győztek, hanem a sárkányok.
   A nagyszobában megint szólott a zsoltár. Úgy látom ott magunkat, mintha ma lett volna. Tél volt, ködös, didergető, embertelen és félelmetes tél. Ültünk a székeken, most már nagyon sokan. Most már alig fértünk. Most már mi is ott ültünk s azok is, akik akkor velünk együtt fegyvert és virágot csodáltak, énekeltek és irigykedő szemmel mesét álmodtak a huszárlovak lábai elé. Mind ottan voltunk, falubeli magyarok, azon a napon. Pedig még csak vasárnap sem volt az a nap.
   És szólott a zsoltár. De úgy szólott, hogy mindenki sírt bele, „Perelj Uram perlőimmel…” – zokogták kétségbeesett vívódással a szavak és kint a falu útján akkor is katonák meneteltek s a zárt ablakokat megremegtette olykor a trombitaszó. Csakhogy ez a trombitaszó nyers volt és idegen s a katonák, akik a szavára vég nélkül jöttek: lomposak, idegenek és gorombák voltak, letépték falunkról a békét, a nyugalmat, a rendet és betaposták a téli út hideg sarába.
   Attól kezdve csak a zsoltár maradt nekünk, a trombitaszó másoknak jutott. Nekünk nem zengett, csak kiabált, durván és hetykén, barbár kegyetlenséggel. Hanem a zsoltárt nem lehetett elpusztítani. Ott a kerti padon ülve tisztán és világosan láttam, olyan tisztán, mint még sohasem, a zsoltárt, ahogy, mint egy nagy láthatatlan kötél, összefűzött bennünket eltéphetetlenül. És rikoltozhatott a trombitaszó és kurjantozhattak idegen énekek, a zsoltár megnőtt és felülemelkedett három falun és embereken és akkora nagy hatalmasság volt, hogy ma is emlékszem, amikor ezt énekeltem: „Erős várunk nekünk az Isten és fegyverünk ellenség ellen…” – valóban úgy éreztem, mintha fegyver volna a kezemben. A zsoltár már nem is magunknak szólott akkor, nem is az Istennek talán. Magyarul szólott és mindazoknak, akik ellenségeink voltak abban az időben. Azokban a komisz, vad esztendőkben, melynek emlékezetétől még ott, a vasárnapi békességtől csöndes kertben is, összeszorultak a fogaim s a kezem ököllé merevedett, anélkül, hogy észrevettem volna.
   Ültem, s nehéz esztendők fekete szekerei dörömböltek át a lelkemen. Ad-e az élet valaha is kárpótlást azokért az esztendőkért? Amiket akkor elvesztettem, fiatalságban, szabadságban, abban, hogy a fejemet fölemelni sem bírtam, ad-e valamit az élet azért a sok csúnya látásért, amit a szemem akkor magába szívott, azért a sok undorért és förtelemért, ami a lelkemet akkor békétlenné mázolta?
   A csönd hallgatott a kert fái közt. Hallgatott a falu is, nem tudott felelni. 


   Abban a percben a bokrok közül előpattant vidám kacagással a fiam. Odahívtam magamhoz. Megfogtam a kezét s egy darabig nem szólottam semmit. A gyermek megérzett valamit abból, ami a lelkemben volt. Mintha hűvös lehelet érte volna, arcáról lehervad a kacagás. Egészen komolyan állott mellettem.
   – Hallod? – kérdeztem hirtelen.
   A rigódallal cifrázott csenden keresztül újra és egészen tisztán hallatszott a házból kiömlő zsoltár szava s ugyanabban a pillanatban lent a leventék trombitája felelt rá.
   – Melyiket szereted jobban?
   A gyermek figyelte az összefonódott hangokat. Aztán csillanó szemmel, hirtelen felelt.
   – A trombitát!
   – S miért a trombitát? – faggattam tovább.
A gyermek elakadt, gondolkodott. Kis arca nagyon komoly volt abban a percben, szinte idegen.
   – Mert – mondotta lassan – a trombita olyan, hogy mindig menni kell, és előre nézni, ha hallja az ember… és ez szép, menni, és előre nézni, mint a katonák.
   Abban a pillanatban világosan és tisztán megéreztem, hogy a gyermek eltalálta a helyes szavakat. Igen, a trombita olyan, hogy előre viszi azt, akihez szól. Előre, jó sorsba, vagy rossz sorsba, de mindig előre és mindig fölemelt fejjel, büszkén, hetykén, kicsit dacosan és nagyon sok lelkesedéssel. És ez a szép benne éppen. Menni tanítja az embert, sárkányölő királyi-kedvvel, valami lelkes, szép örömmel, ami maga az élet értelme.
   És egyszerre tisztán láttam a trombitaszót, és tisztán láttam a zsoltárt és a magunk életét a kettő között. A trombitaszót, amelyik előre visz és a zsoltárt, amelyik helyben áll. Szelíd erővel, de rettenetesen nagy erővel áll helyben a zsoltár, s aki beléje kapaszkodik, azt semmiféle vihar kimozdítani nem képes onnan.
   S egyszerre megértettem azt is, hogy miért volt minden úgy, ahogyan volt. Mert csak a trombitaszóra ügyeltünk azon a régi-régi gyermekkori napon, mi és apáink is. Csak néhány reszketőszájú öreg menekült a zsoltárhoz akkor, akik már közel állottak az elmúláshoz és az Istenhez s így megérezték a jövendő kénköves szagát, amit előlünk eltakart a csillogó lelkesedés. Először csak a trombitaszó volt, ami betöltötte világunkat… azután csak a zsoltár maradt. Semmi egyéb.
   Egyszerre azt is megértettem, hogy miért szép az, ha egyszerre hallja az ember mind a kettőt. Mert mind a kettő kell ahhoz, hogy nemzet és ember nemzethez és emberhez méltó életet tudjon élni ezen a világon. Előre menni és megmaradni a zsoltár szavával: ez az ember és a nemzet legnagyobb törvénye.
   S egyszerre, ott, a kerti padon, három év után megértettem magát a fölszabadulást is; a zsoltár mellett csak nép voltunk. A trombitaszó által lettünk nemzetté megint. Ahogy erre gondoltam, tisztán és világosan láttam magunkat azon az emlékezetes augusztusi napon, dübörgő szívvel és föllobogózott lélekkel a nagyszobában állani és könnytől csillogó szemekkel énekelni a zsoltárt, amely így hangzott akkor: „Isten áldd meg a magyart…” – és kint idegen trombitaszó mellett, mint vert hadsereg menetelt el falunkból huszonkét esztendő kínja és szenvedése és a fülünkben halkan fölriadt a régi huszártrombita.
   Igen, és hirtelen azt is megértettem, hogy ez a története az egésznek.
   Állottunk mozdulatlanul a zsoltár szavaiba kapaszkodva, hosszú, nyomott esztendőkön át. Míg év évre szállt el a fejünk fölött. Szelíden és gyönge-védtelenül, de a szelíd védtelenség emberfeletti erejével álltunk a helyünkön, míg az idegen trombitaszó jött, belerikoltott zsoltárainkba és aztán elvonult megint. Mi pedig álltunk a zsoltár árnyéka alatt… és magyarok maradtunk.
   Ennyi volt az egész.
   Ma pedig folytatjuk a nemzetek útját, régi trombitaszóval a fülünkben, ahol apáink abbahagyták.
                                                           Az Ország, 1943. július 10.

 

A szeretet himnusza



Beszéljek bár száz féle nyelven,
Ismerjem bár a Föld titkait,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő húr vagyok egy hangszeren.

Legyen bármilyen szép tehetségem,
Végezzek bármilyen nagy tetteket,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak eltűnő színes léggömb az életem.

Tükörbe néztem még fiatal az arcom,
De az idő majd rávési mély árkait.
Ha szeretet nincs bennem,
Mondd miért éltem én egy életen.

Még kisgyermek voltam mesékben hittem,
De felnőttem én is és felnőtt hitem,
Ha szeretet nincs bennem,
Semmit sem érhet majd az életem.

Elmúlik minden a földön az égen
De nem múlik el a szeretet sohasem
Nem múlik el a szeretet sohasem.

                                         (Pál apostol)

 

Sütő András: Kórémuzsika

Hacsak lehet, játszik a gyermek. Mert végül a játék komolyodik munkává. Boldog ember, ki a munkájában megtalálja a valamikori játék hangulatát. Ha zenész lennék, eszembe jutna tehát a gyermekkori „zeneszerzés” kamarási hangversenyeink minden kis mozzanata. Zeneszerszámunk volt: a kórémuzsika
1 , a cérnahúrú hárfa, a büröksíp2 , hagymaszárflóta, fűszál-csimpolya3 a falevél-pánsíp s mi minden. Az erdő, a mező a hangszerek hangján is megszólal, ha emberrel találkozik, aki nem szakadt el tőle. Be kár, hogy a civilizációban oly nagymérvű ez az elszakadás! A tanárok – ha olyanok – bizonyára megpróbálják – ahol lehet – összekötözni városi gyermek és erdő-mező között az elszakadt szálakat. S mi mindent tanulhatnak még – csupán e tekintetben is – Veres Pétertől vagy Erdei Ferenctől!
Hatéves koromban – emlékszem – egy lakodalmas játékunkban prímás voltam, első kórémuzsikahegedűs. Cini-bú, cini-bú – dünnyögtem végig a főúton, aztán hogy meguntam, a vőlegénnyel egyezkedve szerepet cseréltünk. Ő mondta: cini-bú, s én álltam – virágos kalappal – a menyasszony oldalán.
Kedves időtöltésünk volt még a járműkészítés. A sárból gyúrt szekerecske, a sárgarépából gyártott autó, a napraforgószárból elévarázsolt szánkószerű siklórepülőgép.


A legnagyobb örömünkre mégis a magunk eszkábálta nagyobb eszköz szolgált. A gólyaláb, vagyis közönségesen faláb. Azzal jártunk iskolába, boltba és ahová kellett. Nem hinném, hogy a mai gyerekek valamit is tudnának e csodás szerszámról, amely magasra, a rettentő sár fölé emelt bennünket. Hogy milyen is az? Akár a cirkuszok óriás bohócainak gólyalába, de csupán egyméteres, vagyis nem kacagtatás, hanem kényszerű közlekedés végett találta föl az emberiség. A faláb annyira komoly szerszám volt, hogy a bárót, jegyzőt kivéve, még a pap is hordta, sőt a tiszteletesasszony
4 is. Gólyalábon mentünk valamennyien a templomba. A bejáratnál persze levettük, s falnak támasztottuk. Elgondolható, micsoda tülekedés volt istentisztelet végeztével a falábak kiválasztása végett. Akár manapság egy színházi ruhatár előtt. Hol a lábam, melyik az én lábam? Egyik-másiknak a fél párját néha összecserélték, baktatott haza az egyházfi5 a tiszteletesasszony bal lábával. Másnap kellő röstelkedéssel beállított a parókiára6: visszahoztam, kedves tiszteletesasszony, a kedves fél lábát.

Hogy mit jelentett nekünk a játékkal egybekötött ének? Ezt ma is fontosnak tartom. Aki nem tud énekelni: bizony nagyon szegény ember, még ha tele van is forintokkal a ládája. Kodály és Bartók feltarisznyált bennünket énekkel ezer esztendőre. Otthon amidőn valamelyikünk hosszú és magányos útra indult, öregeink azt kérdezték: Jól felöltöztél-e? Botod van-e? Hát éneket viszel-e magaddal? Vagyis védelmet a sötétség s az úti veszedelmek ellen. Azt mondanám én is: ne hagyjátok cserben az Éneket! 


1. kóré: száraz kukoricaszár
2. bürök: Kellemetlen szagú ernyős mérgező gyomnövény.
3. csimpolya: 1. Duda. 2. Tilinkó. 3. Ujjheggyel vert kis dob.
4. tiszteletesasszony: a lelkész felesége
5. egyházfi: A templomot rendben tartó, harangozó stb. egyházközségi alkalmazott.
6. parókia: A lelkész lakása és hivatala.

 

 

Wass Albert: Mese az erdőről

 

Tudnod kell, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket. Az egyiknek a jóságot adta. Hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek a szívébe lopjon egy darabot. A másiknak a szeretetet adta, a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét az angyalai között a Jóisten. És az angyalok leszálltak a kincsekkel a földre. Minden emberhez odamentek, de az emberek lezárták a szíveiket óriási lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat és gonoszság vették körül a lakatokat, és Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig; a szívek nem nyíltak meg, és ők nem tehették bele ajándékaikat. A Jóisten látta ezt, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz az emberrel, háborúság lesz, nyomor és pusztulás. Házaikban gyűlölet lakozik majd, és jajgatástól lesz hangos a föld. És ahogy ott szomorkodott, egyszerre csak elébe állt a negyedik angyal és azt mondta:

- Nézd jó Istenem: odaadtad a jóságot, a szeretetet és a békességet, de nem érnek vele semmit az angyaltársaim, míg az emberek szíve zárva van. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az emberek szívét.

- Próbáld meg – mondotta a Jóisten, és mosolygott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a Nap átsüt a felhőkön-, próbáld meg! Neked adom az erdőket. Az angyal megköszönte szépen, mivel jól nevelt angyal volt, és már szállott is alá az erdők közé. Egy tisztásra leszáll és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak kereken a fák, akárha nem is éltek volna.

- Van itt valaki? – kérdezte az angyal. De nem felelt senki.

- Van itt valaki? – kérdezte most már hangosabban, és erre előlépett a legmohosabb és legvastagabb bükkfa mögül az Öreg Csönd.

- Csak én – szólalt meg mély és rekedt hangon, és borzolt zúzmószakállából kirázott néhány apró csigát. Hosszú, szürke ködköpeny volt rajta, és a hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

- Más senki? – csodálkozott az angyal.

- De igen – felelte az öreg -, itt vannak még a manók, a tündérek és itt van a vén boszorkány is valahol.

- Miért nem jönnek elő? Az öreg Csönd sóhajtott.

- Nincs semmi dolguk és azért zsémbesek és rosszkedvűek valamennyien. Az angyal megcsóválta fejét, aztán tapsolt:

- Manók! Gyertek elő! De semmi nem mozdult. Újra kiáltott az angyal, újra hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd.

- Majd leányom, a Visszhang előhívja őket. Csak intett, s a háta mögül már elé is szökött egy kék ruhás kis lányka, fölszaladt a sziklákra, és végigkiáltott az erdőn:- Manók! Gyertek elő! Isten angyala szólít! Erre aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kismanók.

- Hol voltatok? – kérdezte tőlük az angyal.

- Aludtunk – felelték ásítozva -, nincs semmi dolgunk, hát aludtunk.

- Úgy? Nincs semmi dolgotok? Na, várjatok csak, majd adok én nektek munkát! Azzal újra tapsolt:

- Tündérek! Gyertek elő! De azok bizony nem jöttek. Az angyal intett föl a sziklára, s a Visszhang kiáltozni kezdett, azon nyomban:

- Tündérek! Isten angyala szólít! Hát erre aztán jönni is kezdtek, innen, onnan szállingóztak elő, de durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

- Hát nektek mi bajotok van? – nevetett az angyal, amikor meglátta őket. Nincs lakásunk – szipogták panaszkodva -, az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók. Nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hova lefeküdjünk, fázunk és nincs mivel betakaróznunk. És sírtak, sírtak keservesen.

- No, ne sírjatok – mosolygott rájuk az angyal -, mindjárt gondoskodom rólatok is. De előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van? Azzal intett a Visszhangnak, s az kiáltozni kezdett a boszorkánynak. Jött is nagy bosszúsan. Előtte járt a Köd, mögötte kígyók kúsztak a nyirkos mohában. Morogva és sántikálva jött, mint a boszorkányok mindig, ha zavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú, görbe orrán harag és bosszúság sötétlett. Egyetlen nagy, hegyes foga mérgesen vicsorgott elő szájából, ahogy dohogott:

- Mit zavartok? Mi bajotok van? Most csinálom a mérges gyökereket! Most gyúrom a mérges bogyókat! Most keverem a mérget a kígyók fogának! Mit akartok tőlem? Nézte az angyal a hajlott hátú, csúnya, vénséges vén boszorkányt és kacagott.

- Sok dolgod van, látom – mondta kacagva -, hát ide figyelj! Itt az erdőn én parancsolok, megértetted? Mérges bogyódat, mérges gyökereidet gyárthatod. De megparancsolom, hogy minden mérges gyökeret megmutass a tündéreknek! Értetted? Ti pedig, tündérek, vigyáztok arra, hogy senki az erdő népéből ezekhez ne nyúljon. Érted, boszorkány? Értitek, tündérek? A boszorkány morgott valamit, és bosszúsan visszasántikált az erdőbe. Előtte kúszott a Köd, mögötte csúsztak-másztak a kígyók. A tündérek pedig megígérték, hogy vigyázni fognak. (És ez még ma is így van. Azóta is egyre ülteti a vén, gonosz boszorkány a mérges gyökereit, és itt-ott felaggatja mérges bogyóit a fákra és bokrokra. De senki az erdő népéből nem nyúl ezekhez, mert a tündérek betartják a parancsot és mindenkit figyelmeztetnek, aki egy ilyenhez közelít. Azért ha egyedül jársz az erdőn, és ismeretlen bogyókat találsz, kérdezd meg előbb a tündéreket, mielőtt szádba vennéd őket. Ők majd elmondják neked, hogy ehetők-e. Ha hallgatnak, akkor tudnod kell, hogy azok a bogyók a vén, sánta boszorkánytól származnak. Tudiillik, a boszorkány is csinált egy varázslatot, mégpedig azt, hogy ha az ilyen bogyókhoz egy gyermek közeledik, a tündérek egyszerre elfelejtik az emberi beszédet. És ez egy nagyon komoly varázslat. A tündérek nem tudnak téged ilyenkor megszólítani, még csak kiabálni sem tudnak. Csak elkezdenek sírni a virágok kelyheiben vagy a fák mögött. Sírnak, mert szeretik a gyerekeket, és tudják, hogy ezektől a bogyóktól rettenetes hasfájást kapsz. Tehát figyelj jól, hogy meghalljad őket, és ne egyél ismeretlen bogyókat!) Így történt ez tehát a boszorkánnyal. Visszasántikált az erdők legsötétebb sűrűjébe, és az angyal ott maradt a tisztáson a tündérekkel és a manókkal, az öreg Csönd bácsival és az ő vidám, szőke, kék szemű leánykájával, akinek Visszhang a neve. És hozzákezdett az erdő megszépítéséhez. Ruhája ráncaiból előrázta a szellőt és elindította, hogy tanítsa meg beszélni a fákat. Aztán elővette zsebéből a virágokat és telehintette velük a rétet. (Láthatod, elég nagy zsebe volt az angyalnak, jó sok virág belefért. Igazán sok. Éppen annyi, amennyit ma is megtalálsz az erdőszélen és a réteken és azokon a kis napos tisztásokon, melyeket szerteszét megtalálsz az erdők között.)

- Így – fordult az angyal a tündérekhez, mikor már minden virág a maga helyén állott – mindegyikőtök beköltözhet egy virágba. Egyszeriben jókedvük lett a tündéreknek. Mindegyik talált szállást magának. Egyik a harangvirágba bújt, másik a margaréta kelyhére heveredett, harmadik beköltözött a tárnics kék tölcsérébe, a negyedik a piros lángvirágba, ötödik a kikericsbe és így végig. Valamennyi tündérnek jutott egy-egy virág.

- Most pedig – mondotta az angyal, mikor elkészültek ezzel – tanítsátok meg a madarakat énekelni! Ez a ti foglalkozásotok. A tündérek pedig szétrebbentek, hogy megkeressék a madarakat. És elkezdett az erdő fütyölni, énekelni, búgni, csivitelni.

- Így – mondotta az angyal megelégedetten -, és most ti, rest manónépség, eredjetek és tanítsátok meg az állatokat dolgozni. Mindegyiket a maga mestersége szerint. Ez legyen a ti dolgotok. Tetszett ez a játék a manóknak, és egyszeribe szerte is futottak, hogy megkeressék az állatokat és megtanítsanak nekik mindent, amit egy jól nevelt állatnak tudnia kell, kinek-kinek a maga mestersége szerint. Az angyal pedig lassan fölsétált a sziklákhoz, melynek tetején a Visszhang lóbálta a lábát és onnan nézett le az erdőkre. És látta hogy jól megy minden. A Szellő járta a fákat és a fák beszélni tanulták az erdő nyelvét. A madarak szorgalmasan gyakorolták a maguk dalait, az állatok igyekeztek ellesni mindent a manóktól, amire mesterségükhöz szükségük lehetett. És minden manó és minden tündér végezte hűségesen a maga dolgát. Az öreg boszorkány is ott volt valahol a sűrűségben, valahol a sötét és nyirkos sziklakatlanok között, a Köddel együtt. Mérges gyökereit ültette, vagy főzte a mérget a kígyók fogához, ahogy azt már általában a boszorkányok szokták. Nem látszott onnan fentről, de egészen bizonyosan ott volt ő is. És ott állt a Csönd is, az öreg, valamivel távolabb, a szikla alatt. Szürke köpenyét ráterítette a fákra, és hosszú zúzmószakállából egyenként másztak elő az apró kis csigák. Az angyal körülnézett. És ahogy ott állt, érezte, hogy valami még hiányzik. És akkor meglátott a szikla mögött egy kis árva, zöld ruhás tündért.

- Hát te kicsoda vagy? – kérdezte meglepődve. A kis, zöld ruhás tündérke lehajtotta a fejét.- Én senki sem vagyok – sóhajtotta búsan -, mert nekem még nincsen nevem. Az öreg Csönd fölmordult ott hátul:

- Hagyd! – dünnyögte bosszúsan.

–Az én kisebbik leányom ez. Olyan haszontalan, hogy semmire sem tudom használni. Ha rábízom a csigákat, szétszaladnak. Ha rábízom a mohát, elszárad. Még a Ködöt sem tudja megőrizni a réteken. Csak mesélni akar folytonosan, és én azt nagyon unom. Én szeretem, ha mindenki hallgat. Na, de ezek az én leányaim; nem is jó beszélni róluk!- Úgy? – nézett az angyal kíváncsian a zöld ruhás kis tündérkére. – Aztán miről tudsz mesélni?- Mindenről! – csillant fel a tündérke szeme. – Fákról és felhőkről, madarakról és állatokról… Arról, amikor lemegy a Nap, és arról, amikor fölkél a Hold, és ezüstport szitál a fák tetejére.

- Várj csak – mosolygott az angyal -, várj csak egy kicsit! Azzal lehajolt és megérintette a sziklát. És abban a pillanatban csillogva gyöngyözött elő a kövek közül a víz azon a helyen.

- Neked adom a forrást és a patakot – mondotta az angyal -, mesélhetsz és játszhatsz vele örökkön-örökkétig, és soha senki meg nem háboríthat. Jó lesz így? A kis, zöld ruhás tündér abban a szempillanatban beleszökött a forrás vizébe, tapsolt és kacagott, és szökdelt lefelé a kövek között, a fák között, csodálkozó réteken és álmodó tisztásokon át. Kacagott és mesélt, mesélt, mesélt. A köveknek a fákról, a fáknak a kövekről, a madaraknak a virágokról, a virágoknak a madarakról. Surrant, csilingelt, dalolt, fecsegett, szökdelt és tréfált, és közben csodálatosan szép és titokzatos meséket mesélt az erdőről. A fák mosolyogni kezdtek, a kövek kacagtak, a virágok vidáman bólogattak a tisztásokon, és szirmaikra kiültek a virágtündérek, hallgatni a mesét. (És azóta is egyre mesél. Ha egyszer az erdőn jársz, és rábukkansz valahol egy patakra, ülj le melléje csöndesen és figyelj. Nagyon csöndes légy, és akkor hallani fogok a kis, zöld ruhás tündérke hangját a surranó vízben. Ha pedig jó füled van, és érted az erdők nyelvét, akkor meghallgathatod azokat a csodaszép meséket is, amiket ilyenkor elmond a fáknak.) Tehát így történt ez akkor. Az erdő kacagott és kacagtak a fák, virágok, rétek. Kacagtak a manók és a tündérek, és fent a sziklákon a Visszhang. Csak a vén Csönd bácsi nem kacagott, hanem megrázta haragosan hosszú zúzmószakállát, úgyhogy a kis csigák alig tudtak megkapaszkodni benne; összehúzta köpenyét, és messzire elvonult onnan, az erdők legsötétebb mélyére, mohos fák és még mohosabb sziklák közé.

- Így – mondotta az angyal, mert tetszett neki, hogy az erdő megéledt -, így most már rendben van minden. Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy ma is él. A Szellő, akit az angyal a ruhájából kirázott, járta a fákat és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s tanítgatták az állatokat arra, amit tudni jó és hasznos. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündér lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót és mérges gyökeret ne egyék. Tudod olyat, amit a vén, sánta boszorkány készít. Énekeltek a madarak, és mesélt a forrás, a Visszhang meg ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Úgy, mint ma is, éppen úgy. És az angyal látta, hogy szép az erdő. És ekkor elindult és megkereste három társát. A Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek – mondotta nekik -, az erdő majd kinyitja az emberek szívét, és lesz hely benne a ti kincseiteknek. És elvitte őket a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Rétjének neveznek. Aztán várták az embereket. És jött az első. Jött, de hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába susogtak a fák; az ember nem látott és nem hallott meg mindezekből semmit. Fejszét fogott. Levágott egy fát és elment vele. A szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra sem. Rontó-ember volt, ebből a fajtából való. Rontó-ember. Az angyalok elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a Rontó-ember nem lát meg belőle semmit. Megsiratták szegényt, mikor elment. És ez volt az első harmat a földön. Az esti harmat. Aztán jött a második ember. Jött és ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz ágakat gyűjtött. Száraz ágakat az élő, zöld, csodaszép erdőben. Az ő szíve sem nyílhatott meg. Jött, elment. Gyűjtő-ember volt, abból a fajtából való. Gyűjtő ember. Az angyalok megsiratták, még jobban, mint az elsőt. És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat. Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén és sírtak. Siratták az embereket, akik nem látják meg a szépet. Sírtak a fák is, sírt a Szellő. Sírtak a virágok és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, és a Csönd is. És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállott a tisztás szélén, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a Csöndet és a patakot. És azt mondta halkan:- Milyen szép… És abban a pillanatban lehullott a szívéről egy nagy, rozsdás lakat. Akkor kelt föl a Nap. Kacagó sugarai aranycsikókon nyargalták végig az erdőt. Szempillantás alatt fölszáradt a harmat. Szétfoszlottak a ködök. Ragyogott a kék ég, ragyogtak a fűszálak. Egy sárgarigó éppen felröppent a legmagasabb fenyő tetejére, és vidámat, nagyot füttyentett. És erre egyszerre megszólalt minden madár. Kacagtak a virágok és kacagott a patak. Tündérek táncoltak a fák alatt, bukfencet vetettek örömükben a manók. A Szellő megcsiklandozta a fák leveleit, és fent a sziklán tavaszillatú madárdalokat énekelt a visszhang.

- Milyen szép! – mondotta még egyszer az ember. Az angyalok pedig odaléptek hozzá, és nyitott szívének adták kincseiket. Az égen fönt magasan, fehér felhőhajón a Jóisten ült maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy, kék pipájából, és lemosolygott a földre. Így volt ez, kisfiam, így van azóta is. Háromféle ember él a világon: Rontó-ember, Gyűjtő-ember és Látó-ember. Te Látó-ember leszel, ugye? Ha majd az erdőre kimégy, figyelve járj és lábujjhegyen. Ahogy a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. Meghallhatod, ahogy a szellő a fák között oson, és a fák susogva beszélnek. És akkor már tudni fogod, hogy ezt a szellőt az angyal rázta elő köpenye ráncaiból. A manókat is hallhatod, ha jól figyelsz: surrannak, matatnak, topognak itt-ott a sűrűben. Sok dolguk van, hiszen tudod, ugye? A virágokat is láthatod majd, és minden virág kelyhéből egy tündér les rád. Figyelik, hogy Rontó-ember vagy-e. Azoktól félnek. De te Látó-ember leszel, és a tündérek azt hamar észreveszik. Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen rád kacagnak. Akkor már a patakot is meghallod, mert neked mesél csodálatos meséket az erdőről. Csönd bácsi, az öreg, ő csak a fák közül vagy egy szikla mögül les rád. A vén, sánta boszorkányt szintén nem láthatod, mert elrejtőzik a legsötétebb sűrűség mélyére. Csak a mérges bogyókról tudhatod majd, hogy ott járt valahol. Kacagsz vagy énekelsz? A Napsütötte sziklacsúcson egy kék ruhás leányka ül, lábait lóbálja, és hangodra vidáman visszakacag. Te már tudod, ki ő. Csönd bácsi nagyobbik leánya és Visszhang a neve. Menj bátran, minél mélyebbre az erdők közé. A fák alatt itt-ott még látod majd a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy az angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak ma is, mert annyi sok embernek marad még zárva a szíve a szép előtt. De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, ha meglátnak jönni. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruháikat öltik magukra, és megdobálnak puha, láthatatlan illatlabdákkal. Minden olyan szép, puha, tiszta és illatos körülötted. Mint a mesében. Csak mégy és arra gondolsz, hogy szép. Semmi mást, csak azt, hogy szép. A virágok ahogy nyílnak. A fák, ahogy susognak a szellővel. A forrás, ahogy mesél. És a madarak és minden. És ahogy mégy, céltalanul, egyik tisztásról a másikra, valahol megleled az Angyalok Rétjét. Nem tudod, hogy ez az, mert az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit érzel, hogy csodálatos. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek és kincseikkel megtöltik a szíved. A legnagyobb kincsekkel, amik csak vannak az ember számára: a Jóság, a Szeretet és a Békesség. Egy nagy, csillogó felhőn a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy, kék pipájából, és jóságosan alámosolyog. Ha visszatérsz újra az emberek közé, a Rontó-emberek, a Gyűjtő-emberek közé, és ha gonoszak hozzád, te mégis jóval viszonozd gonoszságukat, szeretettel vagy mindenki iránt, és az élet legnehezebb pillanataiban is derű és békesség lakik a szívedben: csak akkor sejtik meg, hogy az Angyalok Rétjén jártál, kisfiam.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jpzkvt@gmail.com

(Németh Lászlóné F. Erzsébet, 2012.01.12 09:39)

Pár hónapja hallottam ezt a mesét egy kisiskolás tolmácsolásában és nagyon megtetszett. Olvassátok el Ti is, és írjátok le véleményeteket a meséről! Ha tetszett ajánljátok Ti is barátaitoknak! Írjátok le néhány mondatban, hogy miért tetszett, vagy mi az üzenete számotokra ennek a mesének! Kíváncsian várom hozzászólásaitokat. Erzsi néni